A Fiatal részeg költőtől a Macskalányig
A Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteménye kategóriájában az ország dobogósai közé tartozik, mennyiségi és minőségi szempontok alapján is. Ebből a több ezer darabos gyűjteményből nyílt egy nagyszabású és értő válogatás az intézmény emblematikus kiállítóhelyén, a szecessziós Cifrapalotában.
Kecskemét 1898-ban alapította meg múzeumát, ahová az első nagyobb képzőművészeti anyag Nemes Marcellnek, a nemzetközileg is jegyzett gyűjtőnek, mecénásnak köszönhetően érkezett meg, aki összesen 80 képet ajándékozott a városnak. A gyűjteményfejlesztés eddigi legjelentősebb korszaka az 1970–80-as évekre datálható. Ekkor került a múzeumba Tóth Menyhért festőművész többezres életművének mintegy 95%-a, vagy a 400 darabos Wolfner–Farkas–Glücks-gyűjtemény. (Az utóbbi évtizedek keresztény művészeti alkotásokat célzó gyűjtési koncepciójáról itt olvashatnak.) Ebből a hatalmas és művészettörténetileg is egyedülálló gyűjteményből jött létre az új képzőművészeti állandó kiállítás, melynek kurátora ifj. Gyergyádesz László, Móra Ferenc-díjas művészettörténész.
A meseszép Cifrapalota belsejében nem tágas, monumentális terek fogadják a látogatót, sokkal inkább érződik a műemléki jelleg, mintha ékszerdobozba lépnénk be, mely benyomás a kiállítás helyszínén, az épület 2. emeletén is kísér bennünket. A hatalmas gyűjteményhez képest aránytalanul kicsi kiállítótér a tárlat rendezési elvét is alapvetően meghatározta: a kurátor tiszteletben tartva a Cifrapalota műemléki mivoltát, méreteit, eltekintett a pazarló bőkezűséggel szabadon hagyott üres falaktól és az azokon elhelyezett nagyméretű, jelmondatszerű idézetektől, helyette inkább minél több eredeti műalkotást, összesen 114 festményt, 15 iparművészeti tárgyat, 8 grafikát és 1 szobrot igyekezett bemutatni a látogatóknak. Szerencsére így sincs szűkös térérzetem, és nem tűnik zsúfoltnak a hat, egymás után bejárható, tartalmi egységből álló kiállítás.
A 2. emeletre felérve az első és egyben a legnagyobb alapterületű egység – a lokálpatrióta kurátor koncepciójának megfelelően – a Kecskeméti Művésztelep kezdeti, 1909-től 1919-ig terjedő időszakáról mesél. Ifj. Gyergyádesz László elmondta, hogy Kecskemét Nagybánya, Szolnok és Gödöllő után negyedikként csatlakozott a magyar művésztelep-alapítási mozgalomhoz. Az alapítást maga a város kezdeményezte, és egy írásos művészeti terv vezette be, melyet Iványi Grünwald Béla küldött el 1909. július 17-én a város akkori polgármesterének, Kada Eleknek. A kolónia kijelölt színtere a főtértől mintegy három kilométerre fekvő városrész, az úgynevezett Műkert lett. A telep hat művészvillából, a nagy közös műterembérházból és az azóta elpusztult festőiskolából állt. A múltidézéshez még a fantáziánkat sem kell használni, elég csak kicsit magasabbra emelnünk a tekintetünket, hiszen a festmények feletti sávban korabeli fotók kinagyított fekete-fehér képeit helyezték el Ifresco eljárással a telepnek otthont adó egykori Műkertről, az ott található épületekről, s az ott dolgozó művészekről.
„Kecskemét furcsa város volt akkoriban. Szecessziós városközponttal, kifelé egyre falusiasabb házakkal, s a végén valahol – hepehupás gödrök között – a cigányváros. Olyan festőien, mint egy arab falu.” Így emlékezett vissza Gráber Margit a városra, illetve a Műkertre, mely népszerű témája volt a telep számos alkotójának. Ilyen például Iványi Grünwald Béla Kecskeméti táj, illetve a Kertben (Uzsonna) című festménye, mely utóbbit a kolónia egyik főműveként szokás emlegetni. A tájfestményekhez képest jóval több városi látkép lóg a falakon, melyek legtöbbjén a 20. század eleje francia festészeti irányzatainak, csoportjainak hatása, így a korai kubizmus, Cézanne, Gauguin, valamint a fauve-os (modern francia festészet kolorista irányzata – a szerk.) harsány színvilág dominál. Kecskeméten a főtér és környéke – festői tájélmény hiányában – számos alkotót inspirált a művésztelep első korszakában. Ezek közül is az egyik legnépszerűbb motívum a Barátok temploma előtti íves barokk falhoz támaszkodó Kálvária volt, meséli a kurátor, melyet maga Iványi Grünwald is megfestett 1912 telén, legalább öt változatban. Közülük a térlatba bemutatkozó Kofák a hóbuckák között a legismertebb, amelyen többek között kékes-lila és rózsaszín „árnyékokkal” lepte meg a festő a korabeli közönséget. Perlrott Csaba Vilmos, aki Bornemisza Gézával együtt Matisse párizsi szabadiskolájában is tanult 1908–1909-ben, az eredeti, színezett késő barokk szoborcsoportot festette meg – a mai ismereteink szerint – három változatban is. A korábban felsoroltak mellett, a Kálvária egyes szobrainak megfestési módja kapcsán, El Greco közvetlen hatását is emlegetik a korszak kutatói.
Az egyik sarokban kis iparművészeti kitérőt tehetünk, ahol bemutatkozik az 1909-ben megnyílt kecskeméti szőnyegszövő műhely. Meg is csodálhatunk itt néhány Falus Elek tervezte szőnyeget, melyeken szecesszió jegyében fogant stilizált leveleket, indákat, virágmotívumokat fedezhetünk fel. Ahogy itt is, a teljes kiállítást részletes, többszintű tájékoztató rendszer kíséri, melynek a falakon olvasható rövid szövegek és képek mellett része egy érintőképernyő is a bejárattól balra. Itt további tájékoztatást kaphat, érdekességekre lelhet minden látogató az általa tetszőlegesen kiválasztott műalkotásokról, illetve magáról a Cifrapalotáról is, természetesen magyar és angol nyelven. Ennél alaposabban az egyes művek kapcsán az alattuk/mellettük elhelyezett QR-kódok segítségével mélyedhetünk el. Az első teremben emellett a gyerekek egy alacsony, érintőképernyős, interaktív asztalt ülhetnek körbe, melyen különféle játékos feladatok segítségével tudnak közelebb kerülni egy-egy, a számukra nem minden esetben könnyen befogadható képhez. A kisebbek biztonságát is szem előtt tartva, a múzeumpedagógiai foglalkoztató mögötti régi, öntöttvas konvektort stílszerűen, szitazománcozott acéllemezekkel fedték le. A kurátor felkérésére – Perlrott Csaba Vilmos két Kálvária-képének felhasználásával – Balanyi Károly Ferenczy Noémi-díjas grafikus- és zománcművész egy egyedi, a tárlatba szervesen illeszkedő alkalmazott művészeti alkotást készített.
A következő teremben igen különös, komor hangulatú képek fogadnak és az egyik sarokban egy hatalmas fotóba botlik a tekintet: hófehér inget és kezeslábast viselő alakot látok, cigarettával a szájában, egy festőállvány előtt: ő Farkas István, a 20. századi magyar és európai festészet egyik jelentős alakja, aki életének egy jelentős részében Franciaországban alkotott. A művészt az ekkortájt szintén Párizsban élő André Kertész örökítette meg 1932-ben, ebben a rendkívül szigorú, laboratóriumi tisztaságú, rendmániás műteremben. Farkas különös képi világa szinte teljes ellentétben állhatott a kortárs nagyközönség előtti kifogástalan, előkelő külső megjelenésével, kimért viselkedésével. Azt, hogy festő lett, nemcsak apja művészeket támogató tevékenysége (ő volt ugyanis a Singer és Wolfner könyvkiadó- és kereskedő vállalat tulajdonosa) indukálta, hanem annak zsarnoki mivolta miatt állandó rettegésben eltöltött gyerekkor is, mely erős hatással volt festészetére, motívumvilágára. Vélhetően saját családját ábrázolja például a Vörös asztal című nagyméretű temperaképe is, melynek arctalan árnyalakjai életének lélektani kivetülései.” – mondta el a kiállítást bemutatva a művészettörténész.
A tárlatban elsősorban az 1930 táján kezdődő és a holokauszt részeként 1944-ben bekövetkezett haláláig tartó időszakának főművei sorakoznak. Festményeinek üres szemgödrű, mosolytalan szereplői halálfejre, kísértetekre emlékeztetnek, ahogyan a tárlatban megtekinthető Fiatal részeg költő és az anyja vagy a Vége című képén is. Valós elemekből építkező, mégis irracionálisnak ható, hátborzongatóan furcsa, egyfajta meghatározhatatlan félelmet sugárzó képek ezek. Néhány grafikája – jelenleg a Hullám-sorozat egy darabja, illetve az első világháborúhoz kapcsolódó Hasaló katonák – is bemutatkozik egy asztali tárlóban elhelyezve, igaz, műtárgyvédelmi szempontok miatt, csak időszakosan.
„Hallgatsz vagy nem: / a képeid úgyis beszélnek. / Ezek a képek mind beszélnek, / csak érzékeny fül kell hozzájuk. / Legyen, aki meghallja az ő szavukat.” Ezek a miskei születésű Tóth Menyhért önvallomásának szavai, melyet id. Gyergyádesz László Fényima című monodrámájából idéztünk, s akitől a kurátor a kiállítás címét is kölcsönözte. Az utóbbi így foglalta össze a két teremben bemutatott életművet: „Tóth Menyhért a 20. századi magyar képzőművészet talán legegyetemesebb érvényű életművének alkotója volt. 1929 őszén vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János, a mester volt az egyetlen, aki emberséggel közelített hozzá. Nem meglepő tehát, hogy nem maradt Budapesten, hanem 1935-ben visszatért Miskére, s innentől kezdve a paraszti életvitelt soha el nem hagyva, napközben szobafestő és földműves, este pedig festőművész volt. Első korszakában készült művei világosan megmutatják azt, hogy a falu vallásosságának, az azzal összefüggő, döntően késő középkori eredetű vizualitásnak, milyen jelentős szerepe volt a festő művészi képzelet- és formavilágának kialakulásában. „Középső” korszakában (kb. 1945–1958) a valósághoz némileg „egyenesebb” úton kapcsolódott, s alkotásain még inkább a falu élete, annak sajátos mozzanatai és figurái kerültek az előtérbe. Tóth Menyhért leginkább ismert és értékelt időszaka életének utolsó két évtizede. Műveit mindenekelőtt panteisztikus hite, a népmesékre jellemző antropomorfizmus és az örökös metamorfózisok sora, a minden élőlény felé áradó szeretet formálta. A természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, egyetemessé táguló jelrendszer. Főművek egész sorozata született meg a hetvenes években, ún. fehér korszakban, köztük a kiállításban is látható Afrika és a Parasztok.”
A következő terembe átlépve szemközt Mednyánszky László elhíresült fényképét pillantom meg életnagyságú változatban a falon, melyen a művész rendezetlen ősz szakállal, kissé ápolatlan külsővel, megfáradtan és fájdalmasan néz rám. Bár arisztokrata származású volt, világéletében társadalmilag kötetlen, csavargó lélekként élt, ahogy arról a kiállításvezetőben Kállai Ernőt idézve olvashatunk: „Nem találta helyét semmiféle zárt szociális keretben és életszemléletben. Földi téreken hontalan képzelete, buddhizmuson és teozófián nevelkedett bölcsessége az egész életet fájdalmas illúziónak, örök vándorlásnak értelmezte. […] Ezért rokonszenvezett azokkal az emberekkel, akik szabadok, mint a madár: főként hegyi pásztorokkal, de még inkább a csempészekkel és az ágról szakadt csavargókkal, akiket hol döbbenetes erejű, plasztikus realizmussal, hol ködbe vagy éjszakába vesző árnyék módjára ábrázolt.” A kiállításnak ebben a részében találhatóak a legkomorabb hangulatú festmények. A tárlat a gyűjteményhez igazodva a hangsúlyt nem Mednyánszky saját korában népszerű tájképeire, hanem a kevésbé ismert és kedvelt figurális alkotásaira helyezi. Ilyenek mindenekelőtt a csavargó-képei, melyek a hontalan szegények feszültséggel teli, éhezéssel, szenvedéssel sújtotta, megélhetési bűnözésre kényszerítő világát közvetíti. Ezek közül a kiállításba a Fejét kezére hajtó, a Kocsmában ülő, s az egyik főműve, az Ágrólszakadt című festménye került be.
Mednyánszky háborús művészete külön hangsúlyt kapott az életművön belül. A festő idős kora miatt csak miniszterelnöki engedéllyel, a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás kötelékében vehetett részt 1914–1918 között az I. világháborúban. A fronttal együtt vonulva fáradhatatlanul és átszellemülten járta a hadszíntereket, kereste és rajzolta az őt érdeklő helyszíneket, eseményeket, élő és halott embereket. Vonzották és művészként izgatták az ember testi és lelki tragédiái, állati ösztönei, kiszolgáltatott helyzetei. „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.” – fogalmazta meg lelkesedését még a háború elején egyik levelében.
Mednyánszkyból felocsúdva az erdélyi származású Nagy Istvánnal ismerkedem az ötödik, egyben a legkisebb kiállítási egységben, aki élete nagy részét szülőföldjén, Székelyföldön, valamint a Duna-Tisza közén töltötte. Festészete nagyon egyedi, kevés és egyszerű eszközzel, pasztellkrétával és szénnel alkotta meg a nagyrészt a szegényparaszti és a székely világot körüljáró, szigorú építészeti, szobrászati jelleggel megszerkesztett képeit. A Kecskeméti Múzeum legjelentősebb darabjai az 1920-as évek első feléből, közepéről származnak, melyek közül a legtöbb alkalommal reprodukált főművét, a Kucsmás parasztfej címűt is megnézhetjük. A kurátor által gondos alapossággal összeállított, megírt kiállításvezetőben egy, a Nyugatban 1923-ban megjelent Kosztolányi idézetet találok, aki így írt a festőről: „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. Olajfestmény sehol, csak szén és krétarajz. A piros, melyet annyira szeretek és a vad sárga hiányzik. De az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. […] Nem Fényes Adolf, nem is Nyilassy Sándor. Senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István aki van. Nagyszerű, nagyszerű.”
Az 1945 előtti magyar képzőművészet egy igen heterogén válogatása zárja a kiállítást. A múzeum gyűjteménye a korszak számos kiemelkedő alkotását őrzi, de helyhiány miatt mindössze 19 alkotó 21 műve tud itt – Márffy Ödön Olvasó Csinszkája külön, a lépcsőházban – bemutatkozni, többek között Vaszary János, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Fényes Adolf, Ferenczy Noémi, Czóbel Béla, Ámos Imre, vagy éppen Czigány Dezső, akinek a sokak számára ismerős Ady-portréja került a kiállítás falára.
Az új képzőművészeti tárlat létrejöttére a Magyar Géniusz Program adott lehetőséget. A támogatás legnagyobb részét infrastrukturális fejlesztésekre fordították, többek között egy, a húzott karú lépcső orsóterébe beépített liftre, így most már a mozgásukban korlátozott látogatóknak sem kell lemondaniuk a 20. századi magyar képzőművészet egyik legszínvonalasabb gyűjteményi anyagának élvezetéről.
Fotók: Kovács Szabolcs